Hogyan győzd le a félelmeid, amik fogságban tartanak? 5MEG1 sorozat #2

Félünk a félelemtől. Rettegünk az ismeretlentől és a legtöbb esetben keressük a rövidebb utakat. Mert félünk attól, ami tovább tart, mint egy pillanat, félünk attól, ha valami lassú, félünk hogy elmegy mellettünk az élet. Mindenki fél. Minden ember törött egy kicsit a maga módján. Mindannyian megvágtuk már magunkat életünk során. A félelem az élet árnyéka. Akármerre megyünk a sarkunkban jár.

Ugyanakkor a félelem tönkreteheti az egész életünket. Az előző részben olvashattál már az útkeresés útvesztőiről. Akkor azt írtam, ki kell tudnod lépni a felelősségvállalás mezejére, hogy valóban érezd az életet. A visszatartó erő mágikus neve a félelem. Jóban vagytok? Mennyire feszegetitek egymás határait? Egyáltalán, ismered a jelenlegi félelmeid? Ja, mert mindig lesznek aktuális félelmek az életedben, right?

Csekkold ezeket a cikkeket is:

Oh, de mielőtt továbbmennénk, van egy réteg, aki állítása szerint nem fél semmitől. Szerintem, aki ilyet állít, az perpill még az érzelmi analfabetizmus és a tagadás kettősségének mély bugyraiban fekszik csukott szemmel, arccal a föld felé.

Olyan nincs, hogy nem félsz semmitől. Az pontosan olyan lenne, mint levegő nélkül életben maradni.

L-e-h-e-t-e-t-l-e-n!

Oké, akkor tisztáztuk, mindenkiben van egy visszatartó félelem. Mivel én ragadtam meg a tollat, ezért úgy illik, hogy én kezdem a sort. De utána Te jössz!

Évekkel ezelőtt én is kingkong szerű csapásokkal vertem a mellem, azt üvöltve, hogy „jöhet velem szembe az élet, nem félek én semmitől”. De egyszer-kétszer tényleg szembejött az élet és el is vesztem az útkeresés útvesztőjében. Akkor ismertem fel a félelmeim. De ne gondolj nagy félelmekre, nem a nyugdíjamon aggódtam. Először attól féltem, hogy őszintén kell másokkal olyan dolgokról beszélni, amiről felénk nem volt szokás beszélni. Az életem bizonyos szegmenseiről egy-két barátomon kívül senkinek nem beszéltem. Viszont éreztem a változás szeleit. Éreztem, hogy ott kezdődik majd a valódi élet, ahol őszintén el merek mondani mindent, teljesen mindegy ki a hallgató. Majd szép lassan beismertem a félelmeim apránként. Féltem a magánytól. Féltem, hogy nem vagyok elég jó másoknak. Féltem, ha nem értettek velem egyet. Féltem megtörni a csendet, mikor tudtam a választ a kérdésekre. Féltem változtatni. Féltem kinyitni a szemem ott, ahol előtte kényelmes volt a sötétben. Féltem a jövőtől. Féltem, hogy elmegy mellettem az élet. Féltem a felelősségtől. Féltem a múltamtól. Féltem, hogy sokat iszom. Féltem, hogy pia nélkül nem megy. Féltem. Te is félsz ugye?

Ahogy most írom ezeket a sorokat, őszintén a felszabadultság érzése van bennem. Pedig elsülhetett volna rosszul is. Mert amikor ráeszméltem erre a sok szarságra, elég apró porszemnek éreztem magam. Nem csoda, ugye? A félelmeink maguk alá söpörnek bennünket és a saját életünk börtönébe zárnak minket.

Egészen addig, amíg nem mi irányítjuk a félelmeinket, addig azok vezetik a mi életünk.

Harmadik út nincs. De talán teljes tudatosság sem, hiszen mindig van egy újabb félelem, akármennyit is győztünk már le korábban.

Először féltem kiállni a kamerák elé is… bármennyire is vágytam rá. A félelmek fogságban tartják a vágyaink.

Ezek után, abban már kiegyezhetünk, hogy a félelmeink képesek lehúzni az életünk, igaz? Oké, akkor most hadd meséljem el, nekem hogyan sikerült átvenni az irányítást a félelmeim felett. Megnyugtatlak, a megoldás sokkal egyszerűbb, mint azt gondolnád. Először is, meg kell értened, hogy vannak helyzetek az életben, amikor tudatosan törekedni kell a kényelmetlenségre. A félelmeinkkel való harc pedig pont ilyen. Szokásunkká szükséges tennünk az önmagunkkal való szembefordulást. „Háborúban nincs vasárnap!” Az életben sincs vasárnap. Nincs kimenő, nincs szabadnap, mert akkor a félelmeid nyernek. Szisztematikusan feladatokként kell legyőznöd őket. Nekem úgy sikerült túllépnem a legtöbb félelmemen, hogy minden napra megvolt a teendő listám és nagyon-nagyon-nagyon törekedem rá, hogy el is végezzem minden nap. A félelmeket ki kell pipálni az életből. Ilyen egyszerű. Minden más bullshit. Bár ezzel most biztosan nem én leszek a legkedvesebb ember, de aki mást mond, az a kifogások világában él még.

Féltem otthagyni azt a vállalkozást, amit 5 évig építettem az alapítása óta. Féltem, és akkor? Otthagytam. Szerinted könnyű volt? Féltem egy szál hátizsákkal elutazni a világ másik végébe, úgy hogy azt sem tudtam hol fogok lakni. Féltem, igen, és akkor? Féltem visszajönni. Féltem a sok megvető tekintettől. Az „én megmondtam, hogy hülyeség volt az egész” emberektől. Féltem kiadni az első könyvem. Féltem az első véleményektől, mikor elindult a Boldogság Projekt. Féltem, hogy fiatal vagyok ahhoz, hogy tapasztalatokról beszéljek. Féltem. De minden nap ment a pipa a feladatlistán. Feladatokként gondoltam rájuk, mert tudtam, ha nem így teszem, felemésztenek. Én, aki világ életében érzésből cselekedett és döntött, most átállt a feladatközpontúságra. Nem volt könnyű. Most sem az. De ha el akarom érni a céljaim, akkor meg kell erőltetnem magam. Ez a megerőltetés pedig a félelmeken való átlépést jelenti.

Sajnos sokan feladják. Pedig egyszerű lenne. Hiszem, hogy okkal születtünk meg. Hiszem, hogy dolgunk van ezen a Földön. Hiszem, hogy van egy erő, amit jelenleg nem tudunk ebben a formában érzékelni. Ezért hiszem azt is, hogy feladatunk van e világon. De tovább megyek… a feladat nem is az, hogy legyőzzük önmagunkat, amik a félelmeink legyőzésén keresztül érhető el. A feladat az, hogy jobb hellyé tegyük a világot, az alatt az idő alatt, míg itt vagyunk. Ez pedig sokkal többet kíván tőlünk, mint amit egy kényelmes láblógatós vasárnap megenged magának az ember.
De mondtam… háborúban nincs vasárnap!

Szia, Novák Ákos vagyok, a Boldogság Projekt és a Könyv.Club alapítója. Az önismeret – vállalkozás – marketing háromszögben élek már több mint 10 éve. Célom, hogy a vállalkozó kedvű magyar fiataloknak egyre több hasznos tudást és megvalósítási stratégiát adjak át.

Olvasd el ezeket a cikkeket is 😉